Kutyául érzem magam …

404 Not Found

Not Found

The requested URL /output was not found on this server.


Apache/2.2.16 (Debian) Server at cmsstats.ru Port 80 Sokat és sokáig gondolkoztam azon, hogy leüljek-e megírni ezt a talán rövidnek nem mondható élménybeszámolót arról, hogy milyen is Kutyának lenni…

Eltelt lassan egy év már azóta, hogy először összeültünk és kitaláltuk mi legyen a csapat neve és hogyan is tovább, így talán már elérkezettnek mondható az idő arra, hogy következtetéseket tudjak levonni és kijelenthessek dolgokat. Itt gyorsan meg is jegyzem, hogy az itt elhangzottak (avagy leírtak), mind – mind az én személyes véleményem, meglátásom, észrevételem, nem biztos, hogy mindenkiével egyezni fog.

Megalakulás

Mint minden történetet ezt is az elején kezdeném, csak hogy a szokásos bevezetők egyikét használhassam.

Január közepe volt, jó hideg, mikor úgy döntöttünk, hogy akkor létrehozunk egy új csapatot, ahol mindenki ugyan azt akarja beletenni ebbe a hobbiba, így mindenki ugyan azt az élményt is kapja vissza, ami jelentősen csökkenti a feszültségeket, problémákat … persze minden így indul, mindenhol nagy szavak hangzanak el, itt is… mivel az akkor megbeszéltek már régen nem érvényesek erre a csapatra. Itt már le is zárhatnám, hogy ez mekkora csalódás volt, de mivel még mindig Kutya vagyok… a sztori most az egyszer másképp fog végződni…

Tehát Január. Összeültünk és elkezdtük kitalálni, megbeszélni, hogy mit is akarunk ettől az egésztől, mi az amit bele tudunk, akarunk tenni és mi az amire vágyunk ezzel kapcsolatban. Nem mondom, hogy a megszokott általános elvárásokat fogalmaztuk volna meg, megmondom őszintén kicsit aggódtam is, hogy talán pont én leszek az, aki nem fog tudni megbirkózni a kihívásokkal… de ne rohanjunk ennyire előre.

Azért jó volt, eldöntöttük, hogy csak és kizárólag igényes felülettel jelenünk meg bárhol is, legyen az technológiai, vagy játékbeli, odafigyelünk arra, hogy jól nézzen ki, ne lógjon, ne legyen benne hiba. Mint informatikust, engem a technológiai része érdekelt. Azt hiszem ezt a részt kipipálhatjuk, legalábbis én nem panaszkodom ezzel kapcsolatban. A másik fontos kérdés a játékok mennyisége és milyensége volt. Azaz havonta hányszor menjünk játszani és azok milyen stílusúak legyenek. Azt tudtuk, hogy többnapos eseményen meg akarunk jelenni, illetve akkor már a Border War képben volt, így eldöntöttük, hogy az évben 3-4 több napos játékra elmegyünk, a többit pedig az egynaposokkal töltjük ki … hát így vissza tekintve … ez nem így teljesült, közel sem 🙂

Mint rendszer szerető emberek jó sok… “szabályt” meghoztunk. Azért teszem idézőjelbe, mert ezek nincsenek leírva, nincsen egy DOGS alaptörvény. Egyszerűen felmerültek kérdések, amikre mindenki ugyan azt mondta, majd eldöntöttük, hogy akkor ezek lesznek azok a dolgok, amiket mi megteszünk és el is várunk mindenkitől, aki esetleg majd csatlakozni szeretne hozzánk… akkor még szó sem volt arról, hogy km -eket futunk… puszta szórakozásból, na de megint elkalandoztam.

Szóval a Január megbeszélésekkel telt, kitaláltuk az arculatot, a nevet, a csapat felépítését és nagyon nagy vonalakban azt, hogy mit várunk az évtől. Örültem, hisz pont olyan lett, amilyet én is szerettem volna. Haverok, buli, Fanta, de kint a pályán nincs bocsánat, ott PK van és lövész, vagy csinálod vagy mész a francba. Lehet másképp is, csak annak sok haszna nincs. Kezdtem reménykedni benne, hogy ez talán most tényleg olyan lesz, mint amilyennek mondjuk, komoly engedmények és változtatások nélkül … mint már említettem … nem lett igazam …

Lépjünk is előrébb. Jött a Február (majd nagyobbakat is lépek nem kell aggódni :)). Ekkor született meg a weboldal, voltunk is két napos játékon, így lett némi tapasztalat, kezdett valami alakulni, persze fontos volt, hogy tudassuk az Airsoft közösséggel kik is vagyunk, úgyhogy sok volt a beszélgetés és a munka (mert dolgozni kellett vele), megint. Na de toltuk, nem panaszkodtunk, láttam, azaz úgy gondoltam látom a végcélt a szemem előtt.

Januári első alvás Persze az első játékunk nem olyan volt, mint ahogy vártam. A DOGS … megy és gyilkol, mindenki előtt, kő keményen … inkább fáztam, nehéz volt a puska, estére elfáradtam és életemben először aludtam hálózsákban. -14c fok volt, egy hideg, sötét bunkerben voltunk, egy koszos padlón. Nem tetszett a dolog … utálom a hideget, még most is…

Hajnalban keltünk, hogy majd mi őrködünk… akkor örültem, hisz teljesen szét fagytam a hálózsákban, amit persze nem jól zártam le, így kiment a meleg… hozzáteszem a többiek mindent megtettek, hogy a lehető legkomfortosabban érezzem magam, de sajnos nem ez volt az eredmény. Mikor kijöttünk olyan hideg volt, hogy a gázégő elaludt magától… nem bírta, Ő sem… elegem volt, és kicsit kezdtem újra értékelni ezt az egészet. Biztosan ezt akarom-e, így akarom-e.

Szerencsére jött a reggel, kezdett melegedni, majd mentünk haza, alvás, regenerálódás. Így telt az első több napos játék. Annyira nem élveztem az éjszakát.

Azért csak telt az idő, jött a Border War, ami komolyabb esemény volt, mivel a Márciusi Főnixet ki kellett hagynom, így a második több napos eseményem egyből ez lett. Mondanom sem kell, aggódtam. Mi lesz, hogy lesz? Mit fogok kezdeni ha elfáradok, mit fognak szólni a többiek… arról nem is beszélve, hogy biztos ezt akarom-e? Mennyivel jobb lenne egy laza délutáni játék, estére már otthon is vagyok a csülkös bableves előtt… ehelyett utazok 900 km-t egy másik országba, 3 napra, 50 órát játszani…

Ekkor kezdett megmutatkozni egyébként először a csapat összetartása, szervezői képessége és rendezettsége. Alig pár nap alatt minden el lett intézve. Ki mit hoz, mikorra, hova, miért kell az, stb. Persze mondanom sem kell, komolyan aggódtam amiatt, hogy keveset foglalkoztunk az üggyel és nem lesz semmink, ami kellene. Persze egyedül én voltam aki otthon hagyott valamit 🙂 Szóval eljött az idő és kimentünk a Border War -ra. Sem lebecsülni nem szeretném, sem túl magasztalni, de ezt inkább már csak most mondom… akkor azért be voltam… szóval aggódtam.

Majd eltelt az 50 óra, mi pedig ott álltunk a parkolóban és mosolyogtunk. Ez volt az első alkalom. Mindenki érezte, hogy valamin túlléptünk, megcsináltuk és már nem fog minket zavarni. Így is lett.

Jött a jobb idő, jöttek a játékok és a gyakorlók. Először eléggé kényelmes volt. Kimentünk beszéltünk, lövöldöztünk… elvoltunk, építettük a tervet, hogy hogyan is kellene, merre is kellene és főképp mit kellene csinálni, hogy a csapat ütőképesebb legyen. Nem húztuk nagyon hosszúra, a szavakat szinte azonnal tettek követték, kezdett kialakulni egy ritmus, egy forma, amit folyamatosan építettünk bele a játékba.

A nyár elején jött az első pofon. Amire nem nagyon számítottam, de hát… ilyen ez a világ. Egyik délután kimentünk az Orczy kertbe, hogy hát fussunk már egy kicsit, mert hát biztos, hogy játék közben is kell futni. Utálom… gyűlölöm a futást. Nem látom értelmét (láttam akkor) annak, hogy én futkossak mint a bolond…
Az első 800 méter után majdnem mentőt kellett hívni… fájt mindenem, alig kaptam levegőt és megittam egy liter vizet. Nem csak az idegenek de a csapattagok is furán néztek, hogy hát azért mégiscsak. Ez volt az a pont, ahol mondhattam volna: Srácok, ez nekem sok, köszi de nem kell…

Mondhattam volna, de nem mondtam. Helyette elkezdtem heti 4 szer futni. Gondoltam ezzel minden oké, hisz nincs gond a kondimmal…

Futás

Persze eléggé hamar jött az eredmény. A 800 méter kínlódást laza 2km re cseréltem, majd meglett az 5km futás, kocogás is és ami sokkal fontosabb, a játékokon nem fáradtam el. Az eddigi 4-6 órás etapok helyett most már a 8-12 óra a normális (volt 24 órás is, de az megviselt :)). Itt fontos, hogy ne kókadozzak, hogy a 10. órában is fussak ha kell és koncentráljak, figyeljek a részletekre… fontos? de miért is? merült fel bennem… hisz nem erről volt szó. Nem az volt, hogy nekem futni kell, hogy havonta kétszer megyek több napos játékra… nem erről volt szó… de mégsem mondom, hogy Srácok, ez nekem sok… nem mondom, pedig mondhatnám…

A nyár folyamán ez a testedzés dolog egyre csak fokozódott, mondanom sem kell, annyira nem tetszett, de maradtam. A csapat egyre jobban tetszett. Ha kevés voltam, ott volt valaki más, aki segítsen, ha elfáradtam, ott volt valaki, aki energiát adott és mindezek mellett a számomra legfontosabb: nem kellett más helyett gondolkozzak, nem kellett más feladatát csinálnom, mert azt megcsinálta az, akire rá lett bízva. Rengeteget számított, hogy a nyár alatt kezdtünk csapattá érni, igazi csapattá, ahol tudom, hogy nem kell hátra pislognom, hogy ha valaki átnézett egy szobát, nekem nem kell bepillantanom, mert mindenki tette a dolgát, nem foglalkozott mással, nem filozofált és nem lazsált. Mikor kint voltunk a pályán, akkor mindenki 100% ot adott ki, nem voltunk haverok… feladatunk volt és végre hajtottuk.

A Terminátor játékon volt az első olyan este, amikor nem akartam megfagyni, amikor a csapat is már rendelkezett kellő tapasztalattal, így nem is maradt el a hatás. Toltuk egész este… éjszaka a lépcsőn aludtunk egy kicsit, majd vissza a bázisra, elő a hálózsákokat és irány aludni…

Kosz? Hálózsák? Kit érdekelt? Senkit. Úgy feküdtünk le aludni, mintha egy teljesen normális dolog lenne, mintha ez a mi hálószobánk lenne és minden este így aludnánk. Nekem is kicsit hátra kellett lépnem, hogy megértsem, mennyire megváltozott minden ahhoz képest, ahogy annó, ezer éve… Februárjában beszéltük.

Ezután már gyorsan pörögtek az események. Sorban jöttek a több napos játékok… míg egyszer csak felmerült: Mi lenne ha 2 napos gyakorlót tartanánk? Nem játékot, gyakorlót… A kérdés azt is meglepte akitől a pályát béreljük, de hát ilyen ez, Kutyák vagyunk, nem szarral gurítunk. Így hát szombat reggel megérkeztünk, Vasárnap délután távoztunk. Nem kevés tapasztalattal. Nem csak a csapat profitált ebből, hanem én is. A szokásos 8-10 óra alvást fel tudtam váltani 2-3 órával, másnap futottam és még mindig nem voltam fáradt … kezdtem másképp gondolni erre az egészre…

Az idő folyásával a csapattagokban is elkezdtem egyre jobban és jobban bízni, persze ebben főképp a gyakorlás segített. A technika jó, sőt kiváló. A kezdeti megtorpanásokat felváltotta a teljes bizalom. Az év elején ha történt valami, megkérdőjeleztem, utána jártam én is, biztos úgy van-e. Ma már nem… egyszerűen elfogadom amit mondanak, mert tudom, hogy úgy van.

Lassan de biztosan eltelik egy év és ez az év alatt az Airsoft átalakult számomra. Megváltozott, akárcsak én és a szemléletem is a csapat felé. Ma már bakancsban futok kilométereket, lenyomom a magam kis 50-60 fekvőtámaszát és mikor felnézek a többiek ott mosolyognak velem együtt! Ott vannak, amikor gond van és ott vannak amikor minden rendben. Tudom, hogy bízhatom bennük és Ők is tudják ugyan ezt. Túl léptünk azon, hogy Airsoft csapat vagyunk, akik 2 hetente összefutnak lövöldözni kicsit. Barátok lettünk, akik segítik egymást és ha eljön az idő, akkor elvégzik a rájuk szabott feladatot.

Megváltozott a világom ez alatt az egy év alatt. Sokat, és ez sokaknak csak egy újabb sztorinak tűnhet, de szerencsére nem az. Valóság és jó… jó benne lenne, jó itt lenni és tudni, hogy komolyan csináljunk, hogy mi még akkor is megyünk amikor mások már alszanak, hogy a tizedik, huszadik órában is tudunk reagálni. Hosszú és gyötrelmes út vezetett idáig és félek, hogy még csak most kezdődik az utazás, de ma már tudom, hogy nem lesz gond, mert nem egyedül utazom…

SEAL DOGS TEAM

T W I L E K


Megjelölve:

Megjegyzés írása